Honlap » Sajtó » Cikkek, írások 2004-ben »

Hangok egy másik csillagról

taz.de

Stockhausentól Brian Wilsonon át a Kraftwerkig: a Moog szintetizátorral a popzene a 70es években a munkaviszony megváltozását hangokká alakította. A Moog most 40 éves - és a poptörténelem roncstelepének bolti őréből cool jelképpé vált
/ Clemens Niedenthal írása /

1730-ban a cseh páter Prokopius Divis néhány zongorahúrt gerjesztett. Hangsúlyozzuk, elektronikusan.
A feltaláló lelkész zengő pokoli gépét "Mutationsorchestrion Denis dor"-nak nevezte el. Vagyis a Bruck prelátusának rögtön eladott készüléket azon tulajdonságai alapján nevezte el, amelyeket a készülékről először gondolt, sőt, amelyeket a készülék először hallatott: hangok elektronikus mutációja.
Időugrás. 224 évvel később a fiatal kísérletező, Robert Moog, aki még éppen alkalmazott fizikus diák volt a Cornell University-n, megalakította róla elnevezett fejlesztőcégét "Electronic instruments for the composition and performance of contemporary music" (elektronikus készülékek kortárs zene írására és előadására).
Tíz évvel később, tehát 1964-ben, olyan hangszert kellett bemutatnia, amely feltalálójával olyan szoros kapcsolatban lett volna, mint előtte csak a Stradivari hegedű vagy Leo Fender elektronikusan kierősített gitárjai. A Moog szintetizátor nem kevesebbre volt alkalmas, mint egy akusztikus és egy ikonografikus forradalom.
Cirádás hangfelszínei Karlheinz Stockhausen kísérleti zenei stúdióját ugyanúgy megtöltötték, mint a diszkó korszak és később a rave vagy house partyk táncparkettjeit.
A Robert Moog csengő dobozaiból szóló, addig soha nem hallott hangoknak meg kellett változtatniuk a popzenét. És ennélfogva a készítési feltételeket.
Ha a torzított elektronikus gitárok érdeme volt, hogy a zenét egy korábban nem is sejtett testiséggel ruházta fel, akkor a szintetizátor ezt a helyet szó szerint játszva átvette az izzadt rockertestektől.
Egyszer csak a hangok már nem Jimi Hendrix őrületes ujjaiból jöttek.
Egyszer csak egy másik csillagról jöttek. Egy olyan helyről, ahová a belépés nem mindenki számára volt elérhető. Mert sokkal digitális, egészen a Quelle-katalógusig lesüllyedt utódai előtt a Moog szintetizátor duplán elit gép volt: 1964-ben többe került, mint egy jól felszerelt Mercedes limuzin. És zenei érzéket igényelt, ami a mai népszerű készülékekről nem mondható el.
Egyik első rockzenekarként a Rolling Stones mindjárt többet is rendelt az eleinte még szekrénysorméretű szintetizátorból.
Mivel azonban képtelenek voltak az új, idegen hangokat régebbivé vált hangzásukba beépíteni, a hanggépeket meglehetősen gyorsan vissza is küldték fejlesztőjüknek, Robert Moognak.
Egy Keith Richardsból nem válhat Keith Emerson. Emersonból azonban hamar az első óriási Moog-popsztár vált. Az Emerson, Lake & Palmer trióval a rockzenészek egy új típusát alapította meg: a zenei gépek területének hősi parancsnokáét. Egy póz, melyet a négy düsseldorfi fejlesztett ki teljesen. A Kraftwerk legkésőbb 1974-ben, 22 perces utazásával az "Autobahn"-on vált előkelő gombcsavargatóvá és billentyű-nyomagatóvá a rockőrületen túl.

A Kraftwerk sztoikus, mindenekelőtt azonban nagyon szimbolikus előadásában a zenész dolgozóból kiszolgálóvá változott. Moog készülékei ebben az átváltozásban hasonlóan mérvadóak voltak, mint az IBM a munkaviszonyok szinte egyidejűleg alkalmazható átalakítására szolgáló adatfeldolgozó-gépei a popkultúra-ipar számára.
Az ipari kor rázendített saját énekére. És ez bizonyára inkább Giorgio Morroder vagy a korai Depeche Mode (akik a filmzenét szolgáltatták) oszcilláló szintetizátorhangjai voltak, mint a hardrock elektromosgitár-vihara.
Az IBM számítógépeinek Konrad Zuse digitális számológépe volt az előde. És Robert Moog vállalkozásai sem lettek volna elképzelhetőek egy szenvedélyes kísérletező, az 1896-ban Szentpéterváron született Leon Theremin alias Lew Sergejewitsch Termen, úttörő teljesítménye nélkül, aki Mooghoz hasonlóan fizikus doktor volt. Theremin fejlesztette ki talán az összes hangszer közül a legkísértetiesebbet. Ätherophonja, melyet később feltalálója után egyszerűen "Theremin"-nek neveztek, úgy játszott, mintha kísértetkéz játszott volna rajta: pusztán a tenyerek elektromágneses feszültségmezőben történő mozgatásával jöttek létre hangok, melyek egy hangszórómembránra átvive már nagyon hasonlóak voltak a későbbi szintetizátorhangokhoz. Az 1921-ben előállított Theremin működési módja is meglehetősen közel állt a 43 évvel fiatalabb Moog szintetizátorokéhoz: oszcilláló hangképzés hanghullámok modulációjával és egymásra helyezésével.
Viszont sokkal összetettebb volt a zenélés a botantennás fekete dobozon. Mert a Thereminnek sem orgonaszerű billentyűi nem voltak, sem gitárhúrjai vagy fafúvós billentyűi. Bizonyára ezért is vallottak kudarcot a lagymatag kísérletek, hogy a Theremint koncerthangszerként bemutassák.
Egész a hatvanas évekig alig volt olyan horrorfilm, amely lemondott volna az Ätherophon bömbölő hangjairól. És amikor Brian Wilson a "Good Vibrations" című Beach-Boys-slágerrel megalkotta a máig legköltségesebb és bizonyára legszebb popprodukciót, egy Robert Moog hangszergyárából származó Theremin volt, amely a refrénben vibrált.
Robert Moognak ekkoriban már új kedvenc játékszere volt. 1970-ben mutatta be a Minmoogot, az összes későbbi szintetizátormodell ősét. Míg az 1964-es óriási ős-Moog még csupán stúdióhangszernek készült, és Emersonhoz vagy a berlini krautrocker Klaus Schulzéhoz hasonlóak számára feltalálója eredeti szándéka ellenére alkalmatlan volt a rockszínpadra, addig a Minimoog kisebb volt egy Rhodes-zongoránál vagy egy hammondorgonánál. Az 1972-es többszólamú Polymooggal együtt egy olyan műszaki fejlődés avantgárdja volt, amelynek a hetvenes években át kellett alakítania a pop hangszerkészletét: 1978-ban a Roland cég bemutatta az első mikrochipvezérlésű dobszámítógépet.
Amikor röviddel ezután a piacra került egy olyan készülék, mint a Yamaha DX-7 billentyűzet, a Moog analóg hangdobozok egyszercsak szinte régebbinek tűntek, mint Leo Fender elektronikus gitárjai. Mindenesetre elég réginek, hogy röviddel az ezredforduló előtt nosztalgikus ellenzékként egy nemrégi pop-avantgárd retroszalagján landoljanak - egyrészt hangszolgáltatóként digitális hangbarkácsolók számára, másrészt a nagy poputópiák korszaka iránti hódolataként.
Martin Gretschmann számára Robert Moog még ma is a "szintetizátorok rocksztárja". Olyan valaki, "akinél tényleg a hangokról van szó, nem csupán holmi üzleti ötletről." Gretschmann hangkísérletező a "The Notwist"-nél, a mai egyik legidevágóbb német zenekarnál. Elektronikus szólóprojektjét "Console"-nak hívják. Saját Moogjának "meleg hangját és haptisch minőségét" becsüli leginkább - a nagy, hajszálpontos forgatógomboknak és a jubileum évében is változatlanul szolid konstrukciónak köszönhetően.
Mégha bolti őrök is a poptörténelem roncstelepén, a Moog szintetizátorok régen óhajtott ikonná, cool jelképpé váltak. És végül, nyilván egy popzenei jelen ideillő szimbólumaként, amely Robert Moog szintetizátorához nagyon hasonlóan működik: már ismert hangok folytonos modulációjaként. Hangarchívumok állandó szűréseként.

eredeti: http://www.taz.de

fordította [PJ] Júlia