Honlap » Sajtó » Cikkek, írások 2004-ben »

Kraftwerk @ Brixton Academy,
2004. március 20.

musicalbear.com
2004. március 25.

Múlt szombaton úgy délután 6 körül férfiak nagy csoportja kezdett gyülekezni Brixtonban. Húszas éveik elején lévőktől negyvenes éveik közepén lévőkig, sápadtak, borotválatlanok, néhányan kopaszodnak, sokan vattakabátban parádéznak, és mindegyiknek egy egészségtelen csillogás van a szemében. Kezdetben aggódva a rendőrség azzal a ténnyel vigasztalódott, hogy tudvalevőleg sok furcsa dolog történik SW9-ben, és mindenesetre nem iskolanap éjszakája van. Csak ugyanazon az estén 11 körül, amikor újra hasonló tömeg kezdett kialakulni, értették meg: KRAFTWERK.

OK, kicsit túlzok, de az igaz erről a legendás zenekarról, hogy ahogy egyre öregebbek és visszavonultabbak lettek, a düsseldorfi bázisukról eredő legegyszerűbb életjelek aránytalanul nagy reakciót váltottak ki. A szombat valójában az utolsó fellépésük volt Londonban egy kisebb turné után, tizenkét év óta az első, és két showt játszottak egy éjszakán, hogy megünnepeljék. Mindezek miatt a várakozás kézzelfogható volt, ahogy álltunk a sorban, mely az épület körül kígyózott, és vártuk utolsó előadásukat, melynek kezdését valamikor éjfél utánra tervezték. A tömeg valójában meglehetősen heterogén volt, kicsi de jelentős női részvétellel, de a fejek feletti füst édes illatából ítélve több olyan srác volt jelen, aki az egészségesnél több időt tölt egy Mac előtt, csupán egy Casio billentyűzet és egy dobgép társaságában.

Belépve az épületbe cipőink az első buli alatt a padlóra loccsant sörön ragadnak, az órákkal korábbi érzelmi túláradás maradványai, átható előjele annak, ami jön. Aztán hang, fény: mozdulatlan, alulról megvilágított alakok egy függöny mögött, vezérlőkonzolok mögött mereven pózolva, mintha Captain Picard-t visszasugározták volna az időben, és klónozták volna háromszor... Egyikük átnyúlt, hogy sziluettjével úgy tegyen, mintha belecsípne a másik ülepébe, ezzel megtörve az illúziót, és emlékeztetve azokat, akik esetleg túl komolyan vették az alkalmat, hogy az abszurd humor tényleg a Kraftwerk személyiségének része, és hogy "ma buli lesz, igaz?" Bemutatkozó számukat, a Man Machine-t, dübörgik a hangszórók, és a függönyök széthúzódnak, hogy felfedjék a zenekar tagjait, az alapító Floriant és Ralfot, két középkorú újoncukkal, fekete öltönyben, négy kopasz koponya ragyog a nagy zx81-szerű képek, egy lenyűgöző szélesvásznú háttér visszavert fényében. A négy zenész nem emberi nyugalma ellenére ünnep volt ez a szemnek és a fülnek egyaránt. Következett az Expo 2000, a névadó kiállítás elragadó utazása rikítózöld vektorokkal, aztán a Tour de France, hegyekre fel és síkságokon át küzdő kerékpárosok bőséges sora piros, fehér és kék mondriani geometrikus motívumokba ágyazva, amely megragadja a verseny nagyságát, és a billentyűzetek tiszta, gyakorlatias sorát basszuson és dobon. Az összes kedvenc dal jó szellős lett, erőteljesen szólt, ha talán kicsit túl halkan is. A Trans Europe Express volt vizuálisan a legtökéletesebb, ritmusra összecsattanó ütközőkkel, és osztottképernyős vonatfigyelő eleganciával. Voltak ruhaváltások is. Az első után a zenekar villogó nyakkendőkben parádézva bukkant fel, egyfajta hamis jelmezes tréfa. Ralf néha ütötte a ritmust a lábával, míg énekelt; a tömeg teljes mértéktelenséggel ordított. A második ruhaváltásnál a zenekart egy csoport hátborzongatóan élethű robot helyettesítette. Aztán visszatértek, tron-szerűen, fekete testhez álló ruhában, melyen neonzöld fény ütött át, és visszavették a vezérlést, fokozatosan növelve a tempót egy viharos Vitamin-nal és Radioactivity-vel, a Musique Non-Stop-pal tetőzve, amelyben a zenekar paradox módon egészen elhagyta a színpadot, egyenként, míg csak Ralf maradt, egyedül folytatva a dallamot és a ritmust munkaállomásán; végül ő is elment az egész koncert egyetlen, a közönség felé tett közvetlen köszönetnyilvánításával: "köszönjük és jó éjszakát". Az érzelmek eme obszcén megnyilvánulása által megérintve üvöltöttünk, és a zene abbamaradt.
Hogyan lehet legjobban értékelni a Kraftwerket? Néhányan bólogattak, és felvetették állukat; mások csoszogtak; egy csapat ing előttem ugrált és focidalokat énekelt: "Ralf, Florian ner ner ner ner"; a tömeg jelentős része beharapta ajkát, egymást lökdöste és beszélgetett, amelyben az elsöprő jelentőség szinte elfelejtődött a reggel bizonytalan szürke fényében. Az igazi rajongók azonban feszülten néztek, aggódva, hogy mindent megjegyezzenek, hogy inkább másnap, jövő héten, jövő évben tárgyalják meg. Inkább rajongóként, vagy, hadd mondjam, pusztán "fan"-ként, néha nehéz volt megkülönböztetni az előadás apró részleteit: pontosan mit is csináltak tevékenyen a színpadon? És míg a show hallható része talán nem nyert sok új rajongót a zenekar számára, a megtérteknek prédikáltak; még ha nem is tudnám pontosan megmondani, milyen finoman változtak és mixelődtek a dalok az albumverzióból, határozottan a megszállottak oldalán álltam: a legjobb teljes figyelmet szentelni neki, mert az egész élmény túl jó volt ahhoz, hogy kihagyjam.
/ m–xl /

eredeti: http://www.musicalbear.com

fordította [PJ] Júlia