Honlap » Sajtó » Cikkek, írások 2004-ben »

A gépek diadala

A Kraftwerk gyakorlatilag feltalálta az elektronikus popot, David Bowie-tól a Daft Punkig hatással volt dolgokra, és segített létrehozni a technot és rave-et. Egy turné és egy új dal előestéjén Nick Hasted azon tűnődik, vajon fel tudnak-e nőni saját múltjuk jövőjéhez.

The Independent
2004. március 12.

A Kraftwerk legújabb lemeze, a régóta várt Tour de France Soundtracks – az 1986-os Electric Café óta első új anyagot tartalmazó lemezük, amely az 1983-as "Tour de France" dal variációja – csillogó, fényes darab, egy Mercedes a lemezek között, mely kézzel készült tökéletesre, a legendás Kling Klang Stúdióban. De a XXI. században a jobb elektronikus lemezeket a quartethez hasonlók rendszerint sebtiben vázolják le a hálószobában, sokkal kevesebb faksznival, vagy gyártósorokról gördülnek le a Britney Spears és a hozzá hasonlók számára készült közös klinikai stúdiókban.

A zenekar, amely segített fellőni az elektronikus zenét a főáramba, és útjára indítani a popot a jövő felé, ma úgy tűnik, beragadt a rajtnál, képtelenül arra, hogy versenyezzen a szép új világgal, melyet ők segítettek létrehozni: a számítógépes világgal, amit az 1981-es albumon megjósoltak, melynek neve ma prózai tény a zenében és az életben. És a méltóságteljes ritmusok, melyek az "Autobahn"-t 1975-ben globális sikerré tették, annyira beszivárogtak a pop minden területére, hogy a Kraftwerk azok DNS-ének része, olyan biztosan, mint James Brown vagy a Beatles.
De a Kraftwerk számára akut a probléma, melyet ez felvet. Mint egy erőmű munkásai, melyre nevük utal, annyira brilliánsan hatékonyak voltak munkájukban, hogy feleslegessé tették önmagukat. Ők a múlt jövője, elavult férfiak. Ahogy jövő heti kivételes angol showjaikra készülnek, el kell tűnődnünk, miért is vannak egyáltalán még mindig itt.

A válasz abban a nagyon más világban kezdődik, melyben a Kraftwerk először összeállt. A zenekar társ-vezetői és egyedüli állandó tagjai, Ralf Hütter és Florian Schneider, a düsseldorfi konzervatóriumban találkozott 1969-ben. Unatkozó klasszikus-zenei diákok voltak, akiket lenyűgözött a hozzájuk hasonlóan elégedetlen John Cale Velvet Underground-jának ismétlődő zümmögése, és a detroiti Stooges autógyárat majmoló ipari punkja. Leginkább mégis az őket körülvevő nemzet hatott rájuk – a szövetséges bombázás, náci kegyetlenség és bűn által összezúzott Németország, melynek "gazdasági csodája" kulturális megfelelőjére várakozik.
Olyan volt, mintha 1934-ben megnyomták volna a "pause" gombot a német kultúrán, vélte később Hütter. "Először sokkolt ez a semmi," emlékezett vissza az Uncut magazinnak. "De aztán vettünk egy mély levegőt, és azt mondtuk, "OK, ez egy esély". Keményen tisztában voltak a hellyel, ahonnan származtak – az ipari Rajna-vidék, amely a náci háborús gépezetet építette, de ma semmi jótételnek nem forrása.
"A háború után", mondták Lester Bangs újságírónak, "a német emberektől elrabolták kultúrájukat azzal, hogy egy amerikai fejet tettek rá. Mi vagyunk az első generáció, mely a háború után született, és lerázhatja ezt, és tudjuk, hol érezzük az amerikai zenét, és hol érezzük magunkat. Mi vagyunk az első német zenekar, aki saját nyelvünkön veszünk fel. Azt akarjuk, hogy az egész világ megismerje hátterünket." Tetszett nekik az "ipari népzene" meghatározás munkájukra, "Közép-európai" volt, mondták, "etnikai".

1971-ben megalakítva zenekarukat, akaratlanul is része voltak az avantgárd egy általános német mozgalmának, főleg az elektronikus zenében, beleértve a Cant, a Faustot és a Tangerine Dreamet. Honfitársaik gyakran közvetlenebbül reagáltak az őket körülvevő erőszakos izgalomra, ahogy generációjuk, szembesült a szüleik által kirobbantott holokauszttal, a berlini fal sebhelyével, és a hidegháború frontvonalában, mindkét oldali megszállás áldozataként való élet rettegésével.
Baader-Meinhof tagok megfordultak a Can és Faust kommunáin éjjel, és annyira mindennaposak voltak a gépfegyverek és hajnali rajtaütések, mintha a Gestapot nem füstölték volna még ki.
Az, hogy a Faust a színpadon hideg betont légkalapácsol, közönségét tüzes szikrákkal is forrázva, nem csak tiszta, könyörtelen hangzásával, a kor brutalitását látszik átvezetni. A Kraftwerk mindig sokkal szemlélődőbb volt, soha nem mutatta ki érzéseit ilyen szabadon. Ők a gépek iránti rajongást, és az ipar újabban szintetizátorokkal reprodukálható ritmusait osztották meg velünk. "Próbáljuk őket kollégaként kezelni," mondta Hütter idegen, új hangszereikről, kifürkészhetetlen pléhpofával, mint mindig.
A korszakot Krautrocknak nevezte egy brit rockújság, amely még mindig önelégült a háború miatt, és nagyon is boldog (ahogy Bangs is), hogy náci utalásokat tehet. De amint Schneider, Hütter és társaságuk betelepedett a KlingKlangba (egy nagy téglás gyárterület, telefon nélkül, elzárva az utcától, tele primitív és házilag készített elektronikus felszereléssel), nekiláttak visszakövetelni országuk háború által kísértett tájait, és jövőt jósolni neki. Az "Autobahn" mégiscsak azokról az autópályákról szól, melyeket Hitler vésett Németországba.
De a lemez, melyet saját gyárukban készítettek, sokkal üdvösebb és tartósabb hódítást vívott ki. Feljutva az amerikai sikerlistákra, az ipari funk egy új fajtája volt, szintetizált, szabályos ritmusokkal és méltóságteljes szépséggel, amely egyaránt emlékeztet klasszikus kezdésükre és a másik fő befolyásra, Brian Wilsonra. Higgadt tánczene volt, utópista és modern, mint valamikor maguk az autópályák is voltak.

Schneider, Hütter és zenekari társaik a Kraftwerk csúcsán, Wolfgang Flür és Karl Bartos, végül csörömpölő robotként jelentek meg a koncerten, annak ellenére, hogy Flürt "furcsa vonósnégyes"-re emlékeztették: a hideg jövő és a különös múlt összekapcsolódott, eltüntetve a nácizmus megszakítását.

Az első válasz arra, miért van még mindig itt a Kraftwerk, belegyűrűzött a történelembe. Schneider és Hütter soha nem csak elektronikai határemberek voltak. Zenéjük mélyen gyökerezik az időben és helyen, ahol felnőttek. Segítettek eltávolítani egy átkot országukról, gépeket használva kultúrája lélegeztetésére. Helyi zenészek a Rajna-vidékről, akik szívből csinálják a zenét.
És mégis, a világra gyakorolt befolyásuk óriási lett. Mint Bob Dylan a dalírásban, ők olyan üledékes réteg az elektronikus popban, akár hallotta őket az illető zenész, akár nem. Albumaik klasszikus sora alatt – a negyedik Autobahntól (1974) a Radio-Activityn (1975), Trans-Europe Expressen (1977), The Man-Machine-en (1978) és Computer Worldön (1981) át –könyörtelenül haladtak a zenéjükben kezdetektől fogva meglévő cyborg ideál felé. A maga módján punk, dobgépeik olyan biztosan semlegesítik a programok virtuozitását, mint bármi brutális akkord.

De megpróbáltak a Kling Klang részévé is válni, kutatva a stúdió gépei és saját elméjük határfelületét, elmélyedve drótjaikban, a világ rovására. A nyilvánosság előtt üveges tekintetű kirakati bábukként jelentek meg, csontvázszerű autó-összeszerelő szerszámokkal kezek helyett, a maguk módján játszottak a közönség félelmével. A Man-Machine-en is megmutatták, milyen régiek ötleteik: a design 1920-as futurista volt, és volt rajta egy "Metropolis" című szám, amely Fritz Lang 1926-os klasszikus filmjének kudarcra ítélt félig robot szörnyére utal. Vigyáztak rá, hogy a pop néhány legtökéletesebb pillanatát a gyártószalagon tudják. Kísértő, sivár dalok, mint a "The Model" voltak kétségbevonhatatlan bizonyítéka, hogy még mindig emberi szívek dobognak bennük. És közben mellékesen egész műfajokat robbantottak életre.

A leglenyűgözőbb láncreakció a fekete Amerika gettóin hullámzott át, ahol az ő hideg funkjuk, a megsemmisítő és lealjasító ipar, sci-fi menekülés és narkotikus végtelen táncolás nyomaival, azonnal otthonra talált, közvetlenül George Clinton bőbeszédűbb, lázas kísérletei mellett. "Szerintem nem is tudták, milyen nagyok voltak a fekete tömegek körében 77-ben, amikor kirukkoltak a Trans-Europe Express-szel", mondta Afrika Bambaataa. "Azt hiszem, az volt az egyik legjobb és legfurcsább lemez, amit életemben hallottam. Funky volt." Bambaataa 1982-es "Planet Rock" című dala, amely a "Trans-Europe Express"-t és más Kraftwerk számokat, többek között a "Numbers"-t sampelte, átirányította a hiphopot a lüktető elektronika felé.
A detroiti külvárosokban eközben Derrick May és Carl Craig fiatal fekete zenészek istenítették a Kraft-werket, az ő jeges elektronikájuknak megfeleltették saját hátborzongató posztindusztriális klasszikusukat, a "Strings of Life"-ot, és feltalálták a technot. A house és így a rave kultúra is szintén a Kraftwerk nyomait viseli magán, mint mindenki Davit Bowie-tól és a New Ordertől az Aphex Twinig és a Daft Punkig.
Bowie elragadtatása olyan messzire ment, hogy átköltözött Berlinbe, segítve annak korábban elkerült beton sivárságát Európa szimbolikus szívévé tenni a hetvenes évek végén. "Heroes" című albuma fejet hajtott a Kraftwerk előtt "V-2 Schneider" című számával – amely állítólag a Werner von Braun-imádó Florian sötéten komikus beceneve.

Közben Angliában a nyolcvanas évek elején a szintipop a robotszerűen a színpadon álló és gombokat nyomogató Vince Clarke-hoz hasonlókkal egyszerűen annyira domináns volt, hogy a gitárok és haknik úgy tűntek, bizonyosan ki vannak irtva most, hogy eljött a jövő. 1991-ben a Capitol elindított egy Kraftwerk-kampányt Robert Johnson híres képével egy ős-blues-zenészről, akinek fejét egy robotéra cserélték. Ezzel pimaszul ért végére a zenekar követelése, hogy visszaszerezze Németország lelkét az amerikai ragálytól.
De a Kraftwerk már jóval korábban elkezdett visszavonulni – először művészileg, az Electric Café-val, aztán a szó szoros értelmében. A The Mix 1991-es átdolgozásaitól eltekintve semmi jelentőset nem hallottunk tőlük egészen tavalyig.

Hütter és Schneider azt mondták, még mindig minden nap hosszú órákat dolgoznak a KlingKlangban, átalakítják digitális technológiára, és megszállottan felvesznek. De semmi zene nem jelent meg. Nem volt életjel stúdiójukból, és hogy nincs faxuk, telefonjuk vagy bejáratuk az utcáról, semmilyen keresőcsoport nem tudta elérni őket. Emberi segítőik, Flür és Bartos, elhagyták őket. Bármennyire is tagadta Hütter és Schneider, úgy tűnt, agyonnyomja őket annak súlya, amit elértek, nem tudnak saját magukkal versengeni. De ez a felfogás félreérti a Kraftwerk örökségét. Soha nem csak a jövővel foglalkoztak, vagy hogy egy állandó fordulóponton legyenek. Autókról, vonatokról, számológépekről és számítógépekről szóló lemezeikkel jelenüket próbálták leírni. Ugyanakkor zenéjük nosztalgiája fájt, úgy öltöztek, mint tiszteletreméltó öltönyös 1930-as zenészek, mielőtt robottá változtak volna. Erre reagáltak olyan brit zenészek, mint Metrovavan, Tele:funken és Max Tundra az 1990-es évek végén. "A Kraftwerk", mondta nekem A Tele:funken-es Tom Fenn, "a hetvenes évek jövő-elképzelésével rezonált". Vigasztaló emlék voltak a gyerekkorából. 2004-ben, amikor gyorsan elillanó szenzációk súlytalan, gyorsan változó, állandó jelenében mozgunk, ahol Dizzee Rascal sokkoló áprilisban, és tiszteletreméltó májusban, a Kraftwerk nosztalgiát is váltott ki egy olyan idő után, amikor a jövő fontosnak tűnt – sőt, akár elképzelhetőnek.
Végezetül a Kraftwerk még mindig ugyanolyan fontos, mint a nagyszerű klasszikus zene, amelynek készítésére tanították őket. Hangzásuk tartósan csodálatos, érző zene melyet a gép szívében fedeztek fel. Hütter és Schneider mindketten közelednek a 60 felé, senkivel nem kell versengeniük, legkevésbé magukkal. A régi autópályákról szóló jövőbeli zenéjük időtlenné vált.

A Kraftwerk az Academyn játszik Glasgowban március 16-án; az Apolloban Manchesterben március 17-én; a Royal Festival Hallban London SE1-ben március 18-án; és a Brixton Academyn London SW9-ben március 20-án.
Az "Aerodynamik" maxi hétfőn jelenik meg az EMI-nál.

eredeti: http://enjoyment.independent.co.uk

fordította [PJ] Júlia