Honlap » Egyebek » Írások a kortárs együttesekről

Amon Düül

Andy Gill, Mojo, 1997. április

Kötelező szex. Párhuzamos drogozás. Maximális keménység / unalmasság / hevesség. Mind a művészet nevében...

Valamikor úgy tűnt, mintha Németországban mindenki benne lett volna az Amon Düülben. Ahogy az ellenkultúra sokkhulláma átgyűrűzött a kontinensen a késő hatvanas években, a csapat közösségi életstílusa és partimentes zenéje hirtelen a hippivilág igazi tetőpontjává vált, az ország menőinek legmenőbbjévé, és úgy zúdultak, mint egy elszabadult hógolyó. Az eredetileg a The Living Theaterhez hasonló szabadéletű amerikai művészeti közösségeken alapuló Amon Düül közösség a Zeitgeist (korszellem) igazi élvonalában volt, és míg a modell Uschi Obermaieréhez hasonló híres nevek jelenléte egy bizonyos skatulyát adott, a közösségi elvek, melyek alapján a csapat működött, elkerülhetetlenül hozták saját problémáikat. Először is senki sem kussolt volna.

"Az első Amon Düül társaságban mindenki játszott valamin", emlékszik Falk Rogner, a zenekar billentyűse és grafikai tervezője. "Csak négy zenész volt, de 20 ember volt a színpadon, aki valamit csinált!" Többnyire kongáztak, de még a zenei munka e legkisebb igénybevétele is alapvető ritmusérzéket igényelt, némely belőtt tagok képességein túl. Mindenki lehetett zenész, de nem mindenki tudott zenélni, és így a zenekar mindig a leglassabb tagjának sebességén működött.

Még rosszabb, hogy ahogy a közösség zenészebb tagjai egyre elégedetlenebbekké váltak, a politikusabb tagok elkezdték tekintélyelvű izmaikat feszíteni. Chris Karrer gitáros/hegedűs (és valószínűleg a zenekar legjobb zenésze) emlékszik a közösség agresszív liberalizmusára, amelyben az embereket kényszerítették és levették a lábukról, hogy szedjenek drogokat és közösüljenek. "Azt kérdezték, 'Nem basztál négy hete - buzi vagy, vagy impotens?' Kellett szereznem egy nőt, és megdugnom a padlón, ahol 20 ember láthatta."

Ha a dolgok rosszak voltak Karrer számára, akkor képtelenek Renate Knaupnak, a zenekar különc énekesének. "Eljutottunk egy pontra, amikor a többiektől kellett kérnem öt márkát, hogy vegyek egy új harisnyát, mert minden pénzt egy rejtekhelyre tettünk. Olyan volt, mint a kommunizmus, tudod?" Elkerülhetetlen volt a szétválás, és amikor Knaup és Rogner elindult egy Dél-franciaországi szünetre, a dolgok válságossá váltak. "Amikor két hét után visszatértünk", emlékszik Knaup, "Wolfgang Kriske, a srác a Yeti borítón, kijött értünk az állomásra, és figyelmeztetett minket, hogy a többiek nagyon kemények lesznek velünk, mert nem kértünk tőlük engedélyt, hogy elhagyjuk a házat! Így volt!" 1968 októberében az Amon Düülnek két változata játszott az esseni fesztiválon, és két közösség volt.

Ironikusan, bár Kriske úgy döntött, az eredeti AD-vel marad, később az ADII legerősebb szimbolikus jelenlétévé vált Falk Rogner megdöbbentő borítóképe miatt, melyet Yeti dupla albumukhoz készített, melyen hátborzongatóan úgy néz ki, mint Iggy Pop, ruhában és kaszát forgatva. "Ez egy szimbolikus német alak, Der Schnitter - az Arató - aki elvágja az emberek életét", magyarázza Rogner. "Ez egy nagyon erős alak a német mitológiában. A felbomlás után két hónappal Kriske halott volt: elment szülei otthonába a tél közepén, belőtte magát, elaludt, és soha nem ébredt fel. Így azt mondtam, 'Kriskének kell lennie az alaknak a következő AD borítón.'"
Rogner borítói gyakran a legtartósabb dolgok a zenekar albumain, melyek idegesítően szedett-vedettek lehetnek, ami a valós tartalmukat illeti. Képzett fotós, saját stílust alakított ki, hat diavetítővel és más fényshow berendezésekkel, és lefényképezve a létrejövő vetítéseket, ami a képeknek megadja a sűrű rétegzésű, de légies érzetét. Bevallja, hogy néha megpróbálja lefényképezni a hihetetlen képeket, melyeket utazás közben látott, csak azért, hogy ne találjon semmit az előhívott filmen. "Olyan ez, mint megpróbálni lefényképezni Istent, ahogy Dali mondta. Nem tudjuk, nem lehet lefényképezni az álmokat. Még nem, egyelőre." Közel három évtizeddel később még mindig próbálkozik.

Akkoriban Németországban a különféle közösségeket tartották a one-stop (lehet, hogy one-step = egylépcsős?) megoldásnak a társadalom összes bajára. A két Amon Düülhöz hasonló zenei közösségeken kívül voltak művészeti közösségek és szexközösségek, és olyanok, ahol ez a kettő keveredett. "Volt egy nő, ő igazán kicsi volt, de ilyen cickói voltak, és művészetet csinált belőlük", emlékszik Renate Knaup csodálattal. "Gipszöntvényeket csinált a melleiről, és egy nagy képkiállításon eladta őket. Őrültség volt, avantgárd. Az emberek közölték, merre menjenek, mit csináljanak, magukat ösztönözve..."

Eszelősen idillikusnak tűnik, de Chris Karrer óvatosságra int a közösségi élet túl rózsaszín fényben való szemlélésénél. "Olyan pozitívnak tűnt, de volt egy nagyon negatív oldala is", emlékszik. "Akkora nyomás volt - a rendőrség minden nap benézett, és néha 20 kilométert kellett vezetni, hogy ennivalót vegyünk, mert a helyi emberek nem szolgáltak ki. Plusz a rendszerünk kudarcot vallott - soha nem szerveztük meg a hulladék elvitelét, így a szemét csak nőtt, nőtt, nőtt, míg a patkányok jöttek, és valaki úgy döntött, hogy a következő pár hétben kellene találnunk egy helyet, ahova lerakjuk a szemetet..."

Másfél évnyi állandó haknizás után olyan lárma volt egy Amon Düül II albumért, hogy Olaf Kubler jazz-zenész szerződtette a zenekart, és biztosított nekik egy üzletet Siggi Lockéval, a Liberty/UA német ágának fejével. Felvették a Phallus Dei - 'that's God's Cock to you, sunshine'-t -, és elkezdtek nemzetközi hírnevet kiépíteni. Andrew Lauder, mostanában a Silverstone és a This Way Up igazgatója, volt akkoriban a cég brit irodájában az A&R feje, és azt eleveníti fel, hogyan küldött át a müncheni iroda állandóan vacak MOR lemezeket a brit ágazatnak, remélve, hogy szélesebb körű kiadást biztosítanak nekik.

"Nagyjából semmit nem adtunk ki Franciaországból vagy Németországból, és ők nagyon idegesek voltak", mondja Lauder. "Míg egy napon az első Amon Düül album, a Phallus Dei, megérkezett, és olyan volt, hogy 'Mi a fene ez?' Intrikáltunk eleget, hogy kiadjuk - a UA akkoriban olyan dolgokat adott ki, mint a Hawkwind és High Tide és a Beefheart és Canned Heat albumok, így mindenesetre elég vakmerőek voltunk. Mire meglett a Yeti, szerintem igazán jó lemez lett, tehát változtatás nélkül kiadtuk, dupla albumként. Rendben volt, nem óriási összegek, de rendesen megérte, így ezután mindent kiadtunk." (És következésképpen a legelső Can és Neu! kiadásokat.)

Bimbózó nemzetközi sikerükön felbátorodva a zenekar elkezdett angolul írni és énekelni, és kiadta a korábbi LP-k egy folytatását: a Dance Of The Lemmings duplaalbum meglehetősen gyenge anyag volt, de a következő Carnival in Babylon és Wolf City újra emelte a minőségi színvonalat, esetlenül váltva a folk-rock és a progresszív rock között.

"A Wolf City-hez mind belőttük magunkat, és Florian [Popol Vuh] Fricke nagyszerű Moog szintetizátorát használtuk", emlékszik Falk Rogner. "Öt órán át vettünk fel, és talán hét percet használtunk belőle a 'Wie Der Wind Am Ende Einer Strasse' számhoz. Egy barátunk szitáron kísért, de ezen kívül mindent improvizáltunk. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor belőve vettünk fel: rájöttünk, hogy időpocsékolás volt öt órát tölteni öt perc zenével."
"A színpadon gyakran az volt a helyzet az Amon Düülben, hogy minden zenész más drogot szedett - én whiskyt, Chris hasist, [a dobos] Peter Leopold és [a basszista] Lothar Meid kokaint, Renate mindenből egy kicsit. Egy napon azt mondtuk magunknak, 'Ez nem mehet tovább, tegyünk kísérletet, hogy mindannyian ugyanazt a drogot szedjük a következő koncerten!' A whiskyt választottuk - és pompás koncert volt! De a többiek nem szerették a whiskyt."

Az ilyen kémiailag segített módszerek ellenére a korábbi lemezek szabadabb formájú jellege mindinkább múltbeli dologgá vált, ahogy a zenekar egyre tökéletesebbé vált, bár közösségi életformájuk továbbra is vonzott sallangokat, mint a szökevény Vörös Hadsereg Párt tag, akinél Renate még mindig ragaszkodik hozzá, hogy nem volt fegyverkereskedő.
"Apja vadász volt", meséli, "és ő szerelmes volt egy nőbe a Vörös Hadsereg Pártból. A nő meggyőzte őt, hogy lopja el apja fegyverei, melyekkel ő bankokat rabolt ki. Kiderítették, kihez volt regisztrálva a fegyver, és üldözték. Így jött hozzánk. Azt mondtuk neki, aludjon egyet, és aztán menjen a rendőrségre, és magyarázza el a helyzetet. Körülbelül egy órát aludtunk, amikor ez a nő berontott, és azt mondta, 'Jó reggelt! Ébresztő!' Gépfegyverek, meg minden! Őrület volt! 30 rendőr 10 emberre - ennyire féltek tőlünk! Olyan hülyék voltak, azt hitték, drog lesz a kávégépben!"
Nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy a zenekarnak csetepatéja volt a német terrorista alvilággal. Egy reggel korán, egy hakniról visszatérve öreg Cadillacjén, a zenekar felháborodott, mint a három medve (Three Bears: lehet, hogy mást is jelent), mert idegeneket találtak, akik betörtek, és az ágyaikban aludtak. Dühösen kidobták a betolakodókat.

"Nem tudtuk, kik voltak", vallja be Chris Karrer. "Elmenekültek, beszálltak Mercedesükbe, és meglátogatták a közeli tavat. Végül ki kellett őket húznunk a tóból Cadillacünkkel, aztán visszamentünk aludni. Másnap reggel mondta nekünk valaki, hogy terroristák voltak..."

"Rosszul meséli!" kiált fel Renate. "Turnéról jöttem vissza, bementem a szobába, melyet Falkkal osztottam meg, és azt mondtam: 'Ki a fasz van az ágyamban? Kifelé!'. Andreas Baader feküdt ott, az ágyamban. Chris lejött, Gudrun Ensslint találta az ágyában. Azt mondta, 'Nem akar kiszállni!'. Én felmentem, és azt mondtam, 'Mi a faszt gondolsz, ki vagy te, kifelé!'. De végül is olyan fáradtak voltunk, hogy csak átköltöztettük őket a nappaliba, és otthagytuk őket, amíg mi aludtunk. Ellopták a srácok összes új ruháját, és eltűntek!"

"Másnap", teszi hozzá Karrer, "megtudtuk, hogy nehézfegyvereik voltak és nagyon veszélyesek voltak..."

Ironikus, a rendőrség mindig azt hitte, hogy az Amon Düül II-nek erős politikai kapcsolatai vannak a terroristákkal, bár a zenekar ritka csetepatéi a politikával általában a tapasztalattal megbüntették őket.
Volt például az az idő, amikor Berlinben voltak, egy jam sessionre a Tangerine Dreammel, ami után meglátogatták a K1-et, az első berlini politikai közösséget, mely szatirikus 'eseményeiről' volt híres, és egy vezetőséget, melyben olyan aktivistasztárok voltak, mint Fritz Teufel és Rainer Langhans. Minden nagyszerű volt egészen addig, míg jól benne az éjszakában, be nem rontottak a közösségi tetőtérbe.

"Beesett egy csomó rocker, teljesen felhangosították a lemezjátszót, és mindenkit levertek," emlékszik Karrer. "Nagy mészárlás volt - kitörték a fogaimat, és az embereknél kések és pisztolyok voltak, így senki nem tudott elmenekülni. Volt egy másik, Tupamaros nevű politikai párt, akik lent laktak, és ők voltak a főbérlők, és amikor be akarták szedni a lakbért, rockereket küldtek fel a tetőtérbe. Teljesen véletlen volt, hogy mi belekeveredtünk; nem tudták, hogy mi csak látogatók vagyunk. Soha nem történt ilyenfajta erőszak Münchenben. München szelídebb, naposabb és mulatságosabb volt." ("Van egy bizonyos levegőnk, a főnszél, ami az Alpokból jön le", magyarázza Renate. "Hirtelen olyan, mint Róma, és az emberek egy kicsit megbolondulnak.")

De legalább soha többé nem kellett a Kelet megpróbáltatásait szenvedniük. Karrer emlékszik, hogy játszottak egy fesztiválon Kelet-Berlinben, ahol a zenekar mellé kijelöltek őrnek egy katonai csoportot, a Kékinges embereket.
"Egy idő után velünk együtt pörögtek, de olyan naivak voltak: nem tudták, mi az a joint. Sodortunk mindenkinek egy nagy jointot, és elszívtuk, aztán az egyikük szégyenlősen megjelent nálunk, és azt mondta, 'Nem tudtam, hogy olyan szegények voltatok ti Nyugaton, hogy három ember szívott egy cigarettát!' "

fordította: [PJ] Júlia